A reptérre hajnali öt előtt értünk ki. Leparkoltam a kocsit a reptéri parkolóban és negyed hatkor már a rémisztően hosszú check-in sor végén álltunk. A 180 személyes géphez kilenc pultnál működött a csomagfelvétel és az iratellenőrzés. Sok utast elküldtek a pulttól de halvány fogalmunk sem volt, hogy mi ennek az oka. Mindenesetre nem csak engem tett ez feszültté, sok utastárssal próbáltuk kitalálni mit véthetett az elküldött utas.
Azt mindenki látta, hogy az idő gyorsabban múlik, mint ahogy fogy a sor.
Több mint egy óra múlva kerültünk sorra. A checkines kérte a személyinket, az Azori QR kódos regisztrációs papírt, valamint érdekes módon a PCR tesztet is. Erre ugye nem lett volna szükség, ha ezt az szigeten szerettem volna megcsinálni, elég lett volna az oltási papír is, de nem akartam kérdezősködni. Ezt az infót majd valaki mástól kell megtudnunk, ugyanis hazafelé a frankfurti transzfer miatt nem kívánok ismételt tesztelést csinálni.
A fiatalember a PCR papíron a mintavétel idejét ellenőrizte.
A szekun alig páran dolgoztak, láthatóan nem érkeznek egyszerre nagyobb tömegek. Az átjutás nem volt több öt percnél.
A SkyCourt kong az ürességtől.
Berohantam az egyik üzletbe beszerezni némi folyadékot és némi jegeskávét. Szegény eladót felébreszthettem a békés szunyókálásából, mert elég bávatagon szabadított meg egy napi keresetemtől.
A géphez busszal vittek ki, és gyorsan teljesen meg is töltöttük.
A kapunál a szelepes szájkosaramat lecseréltették, mert BUD-ra még nem ért el a híre, hogy a Lufthansanál már csak a szövet maszk a tiltott és az összes többi FFP2-es elfogadott már.
Egész gyorsan Frankfurtba értünk, a menetidő alig több mint egy Soroksár - ötödik kerület autózás. A gépen aki kér, az kap három deci palackos vizet, meg annyi fityiszt ahány téves gondolata van az harmincezres jegyet illetően.
Az átszállásra mindössze 45 percünk volt, ami nem lenne kevés, ha a kapunál nem kezdődne minden elölről. Újra elő kell szedni az összes doksit, személyit, Azori papírt, PCR-t. Az ember nem is hinné hogy a XXI. században vagyunk. Kérdem én, miért nem lehet ezt az egészet elintézni a boardingpass kiadása előtt? Vagy legyen azon emberek boardingpassán nagy zöld pipa, vagy áthúzott vírus, akik ezt online betöltötték már a rendszerbe és azt órákkal ezelőtt már valaki ellenőrizte.
A tegnapi napon összesen hatszor töltöttem be a Lufthansa dokumentum ellenőrzőjébe kettőnk összes szükséges papírját. Az első esetben elhajtottak, hogy hiányos, mert nincs benne az Azoris regelésről visszakapott papír. Négyben válaszra se méltattak, egyben pedig gratuláltak, hogy fasza gyerek vagyok, végre mindenem meg van ami ehhez az utazáshoz kell. Gondoltam - végre, akkor tudja a foglalásom hogy beszállhatok. Tévedtem. Aki ellenőrzi, az nem viszi fel ezt az infót a rendszerbe, még annyira sem, hogy jelezze a check-in felé, hogy egyszer már megnézték, nem kell annyira feszülni.
Frankfurtban lazán töltöttük fel a szintén 180 személyes gépet úgy 120-130-an lehettünk.
A gépen egy vizet adnak, meg egy étlapot. Ez utóbbit használhatod legyezőnek, ha megfájdulna a fejed a klímától. Bele semmiképpen se olvass, mert akkor ettől is fájni fog a fejed. Vehetsz négy deka csokit kilenc óróért, vagy egy tízesért 40 deka nyúlkaját salátát. Az egyetlen ami felkeltette a figyelmem a rajzos tetejű presszókávé. Vajon erre a gépre hoznak fel presszókávét termoszban?
Egyébként az utaskísérők végigtolták a kiskocsijukat a gépen, és láttam ahogy a kávénak nevezett medvehugyot öntötték a papírpoharakba akárhány euróért. Sírtam belül, miközben hallgattam a hordozható POS terminál vidám csipogását.
A majdnem öt órás úton kipróbáltuk a szundikálás összes lehetséges pózát, Nemcsak mi, hanem a gép utasainak zöme. Végignézve az utastéren úgy néztünk ki mint egy kókadt virágoskert. Hihetetlen mennyi variációban marad fenn az ember feje.
A csomagok felvétele után a terminálból kilépve a kijáratnál az út szélére van telepítve a covidos beléptető. A sor irdatlan hosszú, mi vagyunk az utolsók, mert a nyomorult batyum megint utolsóként jött le a szalagról. Gabi csendesen átkozódik, én meg segítek neki.
Egyszer csak mellénk perdül a semmiből egy tündér, tetőtől talpig fehér szaloncukor jelmezben. Oly természetességgel nyomatja nekünk az angol dumát, mint Kari Gerinek a holland újságíró. Mi meg nézünk rá, mint aki ufót lát. Amikor a leányka levegőt vesz - közbevágok: noszpíkingliss! Na erre lefagy a rendszere, és látom ahogy zuhan az IQ-ja a mi szintünkre. Hogy ne süllyedjen bele teljesen az iszamlós lápi világomba, még annyit mondok neki: áj ándersztand inglis.
Ettől nagyon boldog lesz, mert közben mutatom neki a telefonomon a QR kódot amit le is olvas és fékezhetetlen kacagásban tör ki. Janosz Kissz hiiii, kissz. Mondom neki igen, és közben nagyokat cuppogok, amitől kapcsolatunk oly belsőségessé válik, hogy kettőt koppint a telefonján és mondja mehetünk isten hírével. Így megmenekültünk úgy egy órányi sorba álldogálástól.
A terminál mellől az összes padot elvitték, így Gabi kiült a parkolóba egy terelőkőre elszívni egy doboz cigit, én meg elsétáltam a Sixthez az autómért. Útközben találkoztam jó pár emberrel, akik valószínűleg most élték át az első esetben a hurkapálcával végrehajtott agyi küret összes örömét. Belül csendben röhögtem, de a hatodik napon rám váró tortúrára gondolva a kárörömömet nagyon gyorsan együttérzésre módosítottam.
A Sixtnél egy nagyon szimpi fiatalember volt a pult mögött. Kerestem a papírokat, közben daráltam a noszpíkinglist. Mondja nem kell papír, mondjam a nevem!
Neeeeeee! Megínt?
Perceken belül dőltünk a röhögéstől, ő az ő gondolatain röhögött, én az enyémen. A kettő nem nagyon érintkezett egymással. Azért jeleztem neki, hogy diesel autót kérek ha van. Kérdezte milyen legyen fekete vagy fehér? Van két vadi új Kadjar és mindkettő diesel. Így lett egy szép fehér Kadjarom két hétre.
Nyaraláshoz aránylag nagy autót szoktunk bérelni, mert ez nekünk olyan mint másoknak a túrabakancs. Aránytalanul sokat vagyunk benne és nem árt ha kényelmes.
