Hazaút

Csááá Janoo!

 

Reggel a nap gúnyolódva kisütött.
Hazaindulni a nyaralásból nem éppen a vidám pillanatokat jelenti.
 
Fél tizenegykor elköszöntünk a szállásadónktól és elbúcsúztunk attól a lakástól amely az elmúlt hat év legjobb, legbarátságosabb és legotthonosabb szállása volt. Gabival megállapodtunk abban, hogy számunkra Sao Miguel ennyi volt, nekünk itt már nincs mit látni. (de volt már ilyen La Palma-val is és aztán csak visszamentünk) Abban is megállapodtunk ha netán visszajövünk a szigetre, akkor csak ide, az Azores Protea House loft lakásába fogunk jönni.
 
A tegnap teletankolt Sixtes Kadjart leadtuk a reptéren a fiatal vidám átvevő fiúnak. Kérdeztem tőle, hogy rendben van e a gépezet, és ő igent mondott.
 
Tulajdonképpen türelmetlenül vártam, hogy túl legyek a checkin-en és megtudjam fel fogok e jutni a gépre.
Jó korán voltunk, így fél perc várakozás után a pultnál álltunk. A check-ines fickó kérte a tesztet. Mondom az nincs, de van oltási. A kezébe nyomtam a lila-fehér eredetit, az A4-re nagyított angol-magyart, nameg a két EESZT-ről kinyomottat. Szerintem ilyet sem látott még, megpróbálta megérteni, hogy "mijjaf.sz ez"…
Mondjuk a mai napon még ezt se kellett volna virítanom, mert ma még szabad volt a vásár a transzferesek előtt. Végül megelégelte a nézegetést és hagyta, hogy a két vén dagadt hazautazzon Barbáriába. Lemérte a duci-buci gurulós táskámat, benne az azori tejipar egynapos sajttermelését, és beszippantatta a szalaggal valószínűleg egyenesen az elveszett poggyászok közé. Duci-buci azonkívül, hogy felépítésre teljes hasonlóságot mutat velem - szeret elveszni. Az egynapos elveszettség általában szépen összeérleli a ruháimat a sajtokkal, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy Coccolino illatú sajt kerül majd a tányérra, hanem inkább fordítva történnek a dolgok: lesz húsz mosás után is sajt szagú kínai kisgatyóm.
 
Checkin Pál még a kezembe nyomot két A4-es lapot hogy töltsem ki, ha barom módon online nem tettem meg. Erre tuti nem lett volna szükség, de szerintem ezzel akarta a saját pozícióját megerősíteni, amely a frankfurti transzfert illető tudatlanságából ingadozni látszott.
 
Nézem a papírt: nebazz! Holt nyelven van írva. Ezt még kevésbé értem meg, mint az angolt.
Tele sch-val, meg négyszáztíz szótagos szavakkal! Ha beírom a google-ba az fordít nekem valami ordas nagy baromságot.
Úgyhogy amit felismertem oda beírtam az adataimat, amit meg nem azt kitöltöttem Petőfi Sándor anyám tyúkja első két sorával. Ott tegye a mamájába, aki ennyire arrogáns. Kötelez egy többnyelvű fordítás beszerzésére oltási igazolásilag, aztán meg ha nem értem a klingont, akkor baszódjak meg és hozzám vág egy német nyelvű kérdőívet.
 
De túltettük magunkat a dolgon.
A szeku öt perc. Még mindig itt dolgozik Kunta Kinte, az óriás fekete ember. Olyan csoki barna, hogy a napon már csak fakulni tudna. Helyes pofa. Mérges tekintetű. Pontosabban nincs szeme fehérje, csak szeme vöröse.
 
Én hiba nélkül veszem az akadályokat, de Gabit félre állítják kábszer vizsgálatra.
Mondtam neki, hogy a dohányzás miatt lehet, a robotkutya tíz méterről kiszagolja, hogy valamit szívott.
 
A helyi reptér skycourt-ja egy vicc. Siralmasabb mint a népligeti sárgabusz terminál.
A mi gépünk 250 személyes, van itt még pár szecskavágó is, arra is várnak utasok. Ülőhely pedig van vagy százötven. Ha mindannyian akarnánk a másfél méter személyes teret, akkor a fele csapat kinn állna a repülőgépek között. Érdekes hogy az Azori szigetek a turizmusról álmodozik és egy ilyen roppantul nyomorult reptere van. Ehhez képest a Ronaldó reptér Madeirán maga a Hilton, abból is az elnöki lakosztály.
 
Étel-itel árusítással kizárólag egyetlen üzlet foglalkozik. A tulaj mocskosul bevásárolta magát ide. Olyan árréssel tud dolgozni, ami már minden csak nem rés. Ha a gépre fel akarsz vinni valamilyen enni innivalót, akkor negyed órát sorban állhatsz, majd sirathatsz húsz-harminc eurót.
 
Érkező gépünkkel Hans tett egy kört a Sete Cidades felé, hogy az új csajának tudjon csinálni egy szelfit. Aztán a flight radaron rajzolt az égre olyan mintát, mint amilyen a magyar huszárok nadrágján van a slicc két oldalán. Aztán végül bő húszas késéssel leszállt az ellenkező irányból. Az ablakon keresztül szemléltük, ahogy folyik a töketlenkedés a gép körül. A helyi földi személyzetnek nagy küzdelem árán sikerült lefejnie a gépből az ide úton összegyűlt komposztot. A szerencsétlen melós nagyon küzdött a kulacsővel, rettegve vártam, mikor csap egy nagy zuhanyt a garantáltan covidmentes német kakával.
 

A tegnapi ülésfoglaltságot nézve bőven voltak még helyek ezen a gépen, de mára fullra van töltve. Szerintem a mellettünk a túloldalon ülő párosnak volt csak szerencséje egy üres üléssel maguk mellett. Menekülnek a németek haza, mert keddtől a németek vírusvariáns területnek nyilvánítják egész Portugáliát, és ha onnan jönnek akkor az biza két hét otthoni karantén. Rossz nyelvek szerint a transzfer sem lesz, de ezt nem nagyon tudom elhinni. Ha kell a Lufthansa meg fogja reptetni a jövő heti madarat akár üresen is, nem fog 200-220 embernek ledellázni 400 eurót oda és 400-at vissza.
 
Nesze nektek Green Pass. Fel lehet dugni. Nagyfőnök azt mondta a Portugál veszélyes és ettől kezdve lőttek a turizmusuknak.

Ez milyen állat?

Két éves a gép. Nem szép ha az utastérben trehány dolgok vannak.

Az első osztályon egy echte német öreg úr ült. A felszálló fiatal hölgy nem tudta már hova tenni a kis táskáját, így bátorkodott kinyitni az úr feletti tárolót. Látom, hogy balról jobbra takarosan benn van egy pár bakancs egy ajándékos papírszatyor, meg egy kis táska és rengeteg szabad hely. A hölgy elkezdte berakni a nem túl nagy táskáját de az öregúr egyszerűen kinyújtotta a karját és elkezdte becsukni a tároló ajtaját, odacsípve a hölgy kezét. Az nem mert egy szót sem szólni, hisz az öreg nem véletlenül fizetett 300 euróval többet az üléséért, az ő izéjébe nehogymár belepetézzen egy economy…
 
Negyven perc késéssel indultunk és reménykedünk, hogy időben érkezünk ugyanis mi az A26-ra fogunk beállni és a tovább menő gépünk az A68-ról indul majd. Ez azt jelenti először fél kilométer a hallig, majd vagy 700 méter az A terminál másik ágán a magyarok margóra tett gépéhez.
 
Hans a PDL-FRA pilóta kitett magáért, rajta hagyta a madáron a szivatót, meg tudott egy rövidebb utat is az erdőn keresztül, így pontosan érkeztünk Frankfurtba. Még a taxizást is úgy vitte végig, mintha a forma 1-ben edzett volna előtte.
 

Ez egy jó állás! Szopócsővezető.

A kiszállásnál a utaskísérők csicseregték hogy maradjunk a seggünkön, mert meg kell várjuk, míg a business class kiszáll. A mellettünk ülő srác felpattant már, így mi is cihelődtünk, készültünk a nagy maratonra. Az előttünk levő sorban levő srác szólt angolul hogy üljünk még vissza, és ezt mutatta is hogy a 60-as IQ-mmal fel tudjam fogni. Perfekt angolommal válaszoltam neki, short transzfer, pszichikál presszurra a vén faszra aki a nyakába akaszthatná a büdös bakancsát és húzhatna lefelé a gépről. Természetesen ebből csak az első két szó volt hallható, a többit csak hangosan gondoltam.
Egyébként a vén faszt az se érdekelte volna, ha ég a gép vége.
 
 
A gyors kapuváltást nem sokban segítik a frankfurti mozgójárdák. Azok annyira lassúak, hogy egy lassabban bicegő embert sem képesek felhozni egy normál gyalogló sebességére. Próbáltam szerezni egy villany-taxit, de sikertelen voltam, mert az autót vezető fekete hölgy pont akkor kapott hívást, hogy kiért kell mennie, így nem maradt lehetősége egy fekete fuvarra.  Nos az 1200 méter per negyed óra az már nem a mi műfajunk.
 
A gépre utánunk még kb hatan szálltak fel, és úgy tűnik összejöttünk mindannyian, mert 20:50-kor bezárták az ajtókat és a szopócső lecuppant rólunk. Hátranéztem a gépben és biz otthon a sárga buszon többen vannak reggel 05:15-kor, amikor nálunk az élet kezdődik.
 
Hipp-hopp Pestre értünk, útravalónak kaptunk csokit és vizet.

 

Lufi csoki

Itthon Lufigép ráállt a főépületre és bennem kitört az öröm, hogy végre nem kell körbe gyalogolnom Ferihegyet. Kiszálltunk a szopócsövön és leterelnek egy lépcsőn. Nemááá!
Lépcső alján ajtó, kívül autóbusz. Felszállunk és kivisznek az A13-ig hogy neki tudjunk futni a covid ellenőrzésnek. Na itthon is kaptunk egy kiadós sétát.
 
A veszettségi igazolványt fél perc alatt ellenőrzik, mehetünk isten hírével.
 
Azt hogy hazaértünk a lila örömök parkolóban megerősíti az, hogy arról a rohadt placcról sötétben, a szélvédőre sült kéthetes szúnyog, légy és muslicahullákon keresztül kinézve nem lehet megtalálni a kijáratot. Egy idő után felfedeztük, hogy a kijárat szó fel van festve mindenhova, kerítésre, konténerre, pici táblácskára, nagyocskára. Lehet mindegyiknek külön örülni. Ahány tábla, annyi féle elhelyezés.
A konténerre festett nyílnál nyomsz egy haragos balrát, akkor át is rongyolsz a kerítésen. A művész úr aki azt felfestette a konténer másik oldalára gondolt csak hát az axonometria nem az erőssége.
Az, hogy minden sor végén legyen a kijárat felirat nem kell a magyar népnek.
 
Ennyi mára, összefoglaló majd valamikor itt->